Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for 2007. július

“Underneath the gruff, monosyllabic, well-meaning but rude surface you’re… gruff, monosyllabic and, well, rude.” (Louisa Glasson in Doc Martin)

Portwenn, a képzeletbeli tündéri cornwalli halászfalu a helyszín, ahol a fenti szavak elhangzottak. Itt él Doctor Ellingham, a megnyerő londoni sebész – vagy nem is annyira megnyerő? Inkább kiborító. Az ő antiszocializációs folyamatáról szól az angol tévéfilmsorozat, mostanában a Duna tévén.

Az igazi helyszín Port Isaac, a tündéri cornwalli halászfalu, Tintagel-től, Arthur király szülőhelyétől nem is túl messze.Tintagel

Cornwall az Egyesült Királyság dél-nyugati csücskében található félsziget enyhe éghajlatú, mégis szeles vidékén fekszik. A szigetország legszegényebb megyéjeként tartják ma számon, különösen az ónbányászat görcsös haldoklása, a földművelés és a halászat ellehetetlenülése óta.

A cornwalliaknak (ahogy magukat nevezik: cornish people) egyetlen lehetősége mostanság az idegenforgalom, a tengerpart és a mesés történelem kiaknázása (ez is bányászat…). Ezzel együtt szinte természetes módon újra fellángolnak a függetlenedési törekvések – persze, csak amúgy cornwalli módon, lassacskán. Egyelőre csak a “cornish” identitás megerősödése a jellemző, ami jót tesz a vidék karakterizálódásának is – már ha nem elég karakteres most is az ingoványos, élénkzöld legelőkkel foltozott “moorland” (mocsárvidék), és a part menti sziklás-rekettyés gyalogúttal összehálózott rikítófehér falú házakkal díszített halászfalvak látványa.

A fekete alapon fehér kereszttel hímzett cornwalli zászló (Perran apát zászlaja) azért egyre több ház falán ott lobog. Cornish pasties, cornish cream és még számos helyi jelleg őriz valami ősi keltás ízű, középkorian bájos, újkorian eladható hagyományt, aminek mesterkéltsége mögött csak a nem felületes szemlélő veszi észre a cornwalli emberek fanyar, élénk és közvetlen humorát.

Portwennben, a képzeletbeli halászfaluban a tündéri külső mögé leshetünk be egy kicsikét Doc Martinnal, akarom mondani, Doctor Ellinghammel, a kiborító londoni sebésszel. Én ezt látom benne…

Reklámok

Read Full Post »

Érdekes és jellemző gondolatok a könyvtár jövőjéről… izé… jövőtlenségéről. Tényleg, miért is építeni impozáns, gyönyörű könyvtárépületeket, ha az információ házhoz jön? Merő romantikából? Az elsárgult lapok dohos-mohos illatának bűvkörében szegény könyvtárosok (szemüvegben, kockás szoknyában – mert hogy nők) nem veszik észre a technika rohamos fejlődését, az önállósult keresőmotorok lehagyják az információs sztrádán (szemüvegben, kockás szoknyában) tekerő könyvtároskisasszonyokat. Igaz. Ez valóban egy olyan szakma, mely alól látszólag épp most húzzák ki a talajt a láthatatlan bitek, s mégis, nem állt még olyan nagy lehetőség előtt hosszú történelme folyamán, mint manapság.

Közhely, hogy információs korban élünk, s csak annyiban igaz, hogy mindig is abban éltünk. A közvetítő közeg mindig kulcsszerepet játszot, nem csak csaták végkimenetelét, de házasságok, családok sorsát is meghatározva. Természetesen változott, mindig a kor eszközeit használva, és mindig voltak olyan emberek, akik elsődlegesen birtokolták, szervezték és tanították ezen eszközök használatát. Lehet, hogy a könyvet lassan elfeledjük – bár az biztosan nem holnap lesz -, de még nagyobb igény teremtődik arra, hogy ne csak másolatban használhassuk a világ egyik legbonyolultabb rendszerét, az emberi agyat, keresőmotornak vagy akárminek becézve, hanem a könyvtároskisasszony poros szemüvegén keresztül (kockás szoknyájával) a valódit is megdolgoztassuk.

Persze, a Google-ból is össze lehet keresni egy szakdolgozatra való anyagot, de hol van amögött az az évek óta felgyűlt tapasztalat, amely némely kolléga biztos forrásismeretét eredményezi? Hol van az emberi kommunikáció, amely elirányít a téma labirintusaiban?

Miért kellenek a nagy könyvtárépületek? Nem tudom, miért épülnek, csak azt tudom, én mire használnám azokat. Olyan közösségi információs helyek lennének, ahol nem sárgult könyvek poros labirintusában tévelyeg a böngészés kényelméhez szokott nyájas olvasó, hanem embereket talál. Szakembereket. Olyan valóban kompetens koponyákat, akik azonnal tudják mit hol kell keresni. Ennél több nem kell, ilyen egyszerű.

Read Full Post »

Miért érzem úgy, hogy nem lennénk messze attól, ahogyan csinálni kéne? Nem kéne ilyen optimistának lennem, mert a gyakorlat egyáltalán nem engem igazol. Szépen szövögetjük gyönyörű terveinket, aztán megállapodunk abban, hogy ez úgyis csak álom. Nem hiszem, hogy csak a költségvetésen múlik az álmok beteljesedése. A gyakorlat engem igazol.

Read Full Post »

Hétfő reggel

Aludtam. Csak álmodtam. A szobámban vagyok. Az a német tiszt… valamikor a második világháború idején lehetett. Hány óra van? – Feltápászkodom, átbattyogok a szoba másik végébe – Jóég, már öt harminc! Miért nem szólt az óra? Áh, le van halkítva… ügyes vagyok, nem állítottam vissza. – Besüppedek az ágyba. – Milyen furcsa álom volt! Egy negyvenes nő ült mellettem, bizalom és rettegés volt a szemében. A hatalmas terem… talán egy kantin, vagy tornaterem, pincében, hosszú asztalokkal. Sorban ültünk, német tisztek faggattak. Kedvesen, türelmesen. Mit akartak tudni? – Francba, már harmincnyolc, soha nem indulok el. – Lassan húzom a melegítőt, a cipővel percekig vacakolok. – Nyújtás, gyerünk! Ez most jó, a paplan alatt alig kaptam levegőt, most elindult a véráram. – Gyorsítom a mozgássort, de alaposan megnyújtom izmaim. Felpattanok, jöhet a fél zsemle, fel-alá járkálva majszolom. – Olyan üres, szürkéskék tekintete volt, szőkésbarna haja, világos szemöldöke, szögletes, de gyermeki vonásai, tiszti egyenruhája. Folyékonyan beszéltem németül. Nem is tudok németül. Jó régen beszéltem már, akkor is keveset. Már meg se bírnék mukkanni ezen a nyelven. – A zsemle elfogyott. Kulcs, mobil, óra? Rendben. Nyitom az ajtót, csöndben zárom, settenkedek. …

Huh, nagyon jól ment eddig. 182-es pulzus, kicsit sok, de nem lihegek. Mindjárt ott vagyok a Batyin, az a pasi jó gyorsan megy, már egy ideje a nyomában szaladok. Hihetetlen lassú vagyok, de tartanom kell a tempót, nehogy kiessek, mert kezdhetem újra a pulzusbeállítást. Ez a benzingőz ne lenne, kár hogy elaludtam. Meleg van már és késő, megfulladok az alsórakpart bűzétől. Hülye kamionok ontják a füstöt, a kipufogójuk pont az orromnál. Gratulálok magamnak. Holnap háromkor kelek. Most-már-jó, most-már-jó, most jó a ritmus, csak az az ürge ne loholna annyira. – Magam előtt szuggerálom a talajt, hogy ne zökkentsen ki a ritmusból az a gyalogló olimpikon előttem. – Mindjárt itt a Batyi, nem bírom tovább, belehajtok, rosszul teszem, de lesz ami lesz. Tamdamdam, nagy léptek, lehagytam, de jó, repülök. Háh, lihegek, pulzus? Jesszus, 194. Alig kapok levegőt, nem baj, lassítani. Most már lehet. – A német tiszt… Nem volt rangjelzése. Semmi nem volt felvarrva az egyenruhájára. …

Áh, zsibbadok, semmi baj, még pár lépés a Bem szobor, a tér végénél már forduló, kicsit gyalogolhatok. Csak tíz métert max. Pulzus 185, tök jó. Még zsibbadok, kisütött a nap is, szívja a nedvet az arcomról, csíp a só, és égek, de mindez óriási érzés. Most tényleg repülök, már nem számít a vízhólyag, a zsibbadás, a fájdalom, már nem érzek semmit. Csak a benzingőzt. Csodálom azokat, akik délután futnak itt, én megfulladnék. Nincs már messze a vég, csak két híd van hátra. De szépek a bárányfelhők a hegy mögött… Orra ne bukjak a nagy ámulásban. No, szemben egy futó végre. Eddig csak bicajosok kerülgettek. Szegény, ő még rosszabbul fest, mint festhetek én. De belül biztosan jól van, ez csak amolyan futóálarc. Szenvedjünk együtt. Már csak a Bartók, nem sok, bele is húzok picit ösztönösen, és hagyom. Már majdnem mindegy. Olyan félelem volt bennem, olyan bezártság, olyan furcsa álomból ébredtem, most olyan erős vagyok és olyan szabad. A német tiszt arca… olyan ismerős volt, hol láttam már? Talán egy régi filmben. Milyen nyugodt volt, milyen előzékeny, mennyire féltem ettől az előzékenységtől. Mit akarhatott?

Read Full Post »