Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for 2006. augusztus

''Prostitute au coin de la Rue de la Reynie avec la Rue Quincampoix'' - Brassaï, 1933A Magyar Fotográfia Napja van ma. S ha csak a legnagyobb magyar fotográfusokat nézem is, szép névsor kerekedne ki belőlük – mind nagy egyéniség, nagy gondolat, nagy élet. Talán nincs is értelme foghíjas listákat gyártani, de a szívemhez legközelebb állókat azért mégis megemlítem e jeles napon.

Legelsőnek André Kertészt, a modern nagyváros lírai megjelenítőjét, és Robert Capa-t, a háborús borzalmak ábrázolóját. S igaz picit később élt, mint a költő, Brassaï nekem mindig Ady világát idézte meg – talán színei, hangulata, Párizsa miatt. Ők hárman a nagyok, a külföldre szakadtak, de mégis – tagadhatatlanul – magyarok.

S itt már tényleg csak a szimpátia és egyéni vélemény alapján rangsorolhatok. “Utánuk” következik a sorban Korniss Péter, Balla Demeter, (és még sokan mások), majd együtt Benkő Imre és Gulyás Miklós – igen, őket sem hagyhatom ki, hiszen képeiken keresztül szerettem bele a alkotói riportfotó műfajába, vagy nevezzem szubjektív dokumentarizmusnak?

Jaj, de hány fontos művészt nem említettem, s csak tényleg a (számomra) legnagyobbakat. No, az ünnep alkalmából kedvet is kaptam [volna] egy kis Fotóház csemegézésre [ha nem lennék nagyon elfoglalt, de hogy mivel vagyok oly nagy elfoglaltságban mostanában, arról talán később]…

Read Full Post »

Tökéletesség

ebs.gifAz Angol Barokk Szólisták tegnap esti Mozart-koncertje a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben Babits illatszimfóniájához volt hasonlatos. Túlzottnak tűnik a tökéletes jelző, pedig a csaknem három órás előadás minden percében ez a szó és érzés kábított. Megnyitása óta készülök a különleges akusztikájú terembe, és anglomán elkötelezettségem (sznobériám) teljes öntudatával ültem a neves muzsikusok, a széphangú szoprán, és a híres karmester elé, mindenre elkészülten. Mindenre – gondoltam, de a korhű hangszerek felcsendülése a tiszta, pontos együtthangzás, a teljes utópia élményét hozta. Talán fáradt voltam a kritikához, talán “túl” nyitott a szépségre, talán kivételesen épp találkozott a kapott a várttal, de az biztos, hogy tegnap este a tökéletességet éltem újra, és ez egy igen ritka érzés. Kívánom mindenkinek!

Read Full Post »

[Nyugat 1909. I. 240-253. – in: Babits Mihály: Esszék, tanulmányok. 1. köt. p. 56-57. [Bp.] (1978), Szépirod. Kiadó]

“Utópia boldog lakói hátradőlnek a nem nagy és tökéletesen elzárt terem kényelmes zsöllyéiben. A külvilág kirekesztve. A lámpák mind kialszanak. Tökéletes sötétség és csend az, amit e legfinomabb műélvezet megkíván.

Halkan, mint távoli emlékezet, alig is észrevehetően eleinte, s hogy az agy kérdezi, szag-e vagy hang az igazán, terjed a tiszta légben messze parfüm piano illata. Ibolyaillat érezhetőleg, de színeket és mellékszíneket kap időnként, taktusra, és titkos zamatokat, hogy az orr egyre változást vár. Egyszerre, s azt sem tudni miként, erős heliotrop lehelet tölti el az egész termet, mely aztán érdesebb vaníliába olvad, s idegesen bizsergetve az élvező cimpáit, egyszerre megszakad.

Megszakad, eltűnik, semmi sem marad. Tiszta, friss a levegő megint. Az élvező, akinek idegeit mozgásba hozta ez az előjáték, meglepett várakozással emeli föl fejét. Tiszta, üres a levegő megint. Egyszerre, újra, mint előbb észrevétlen, kél a halk ibolyaszag. De a levegő friss most, még frissebb, és az illat materiálisabb, s különös zamat vegyül bele: a kikelet nedves illata. A nedves föld illata, a sár szaga, valóban; az olvadó hó szaga, friss tavaszi lehelet, mely bársonyosan cirógatja a jelenlevők arcát. Szellő van a teremben bizonnyal, és tágnak érzik a terem, a sötétben, mintha szabadban volna. S az ibolyaillat, szabadon és szemérmetlenül kószál, átleng mindent. És más virágok illata vegyül benne, mindig gazdagabban; először csak tavaszi virágoké: rezeda, orgona, gyöngyvirág. Ismeretlen szagok is; amaz illatozó lepkének szaga s egyszerre tömjénillat. Aztán megint: gyöngyvirág, orgona, rezeda. Hol az egyik, hol a másik érezhető tisztán, vissza-visszatérnek. Majd fölkel a rózsa buja szaga, s szuverén elönt mindent. A szellő megszűnt, a lég nyomott, a hőmérséklet emelkedik. Ah, a rózsa! A rózsa ezer más illatot költ, költ; s fölrobognak vad keleti illatok, bíborillatok: a buja nárdusz, a holtakat felcsiklandó mirha, a zsíros pézsmaillat, a mézédes jázmin. A mézédes, emlékitta jázmin! Ennyi gazdag illat felhozza, ütemre, mert nem szabad elfelejteni, hogy a szagok váltakozása szoros ütem szerint történik, és vissza-visszatérnek, fölhozza, ütemre, ennyi gazdag illat a leggazdagabbat, az ártatlanság virágának bódító illatát, liliomillatot. Fullasztó, nehéz liliomillatot; amely nem is egyszerre adja át a levegőt másiknak, hanem lassan vegyül bele enyhe tömjénszellő, mintha füstuszályos, könnyű tömjéntartó röpülne át, sötétben, fönn a szoba levegőjén, s szellemkezek csóválnák. A tömjén megmarad, erősödik; de a liliomsúly, alig vesszük észre, eltűnt; és helyette finom cinnamusz ébred most. S újra szökken dús hangversenye az illatoknak: buggyan. Kelnek ismeretlen balzsamok, csodálatos füstölők párája, desztillált illatok, megtörött virágszárak, növénynedvek titkos illata, az aranyámbra. Rejtelmes éjillatok, illatok, melyek a homéroszi aszphodeloszra gondoltatják az embert, idilli illatok, Milton paradicsomába and it all that bowery loneliness beillők. Tágra nyílt orrlyikkal ül az élvező, agyán, lelkén rohan át ez illatkáosz szellemtánca, kábul a feje, értelme megakad. A puha székben, szemlehunyva élvez. És újra ébred, keveredik, eltölt a rózsaillat, s a rózsák hervadnak, és a boldog utópiai érzékeit a virágok kellemes hullaszaga andalítja.”

Read Full Post »